A 2006/1. szám tartalma




ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ

LÓGYÓGYÁSZAT
Izing S., Bodó G., Szabó F., Tóth A., Molnár J., Machay K., Kovács J.: Radiális lökéshullám-kezelés a lóortopédiában / 6

BAROMFI
Lomniczi B.: A baromfipestis története. 2. Az NDV ökológiája és a betegség kialakulása / 13

KISÁLLAT
Neuberger, T.: A radiosynoviorthesis: új módszer kisállatok gyulladásos-reumás és elfajulásos ízületi betegségeinek gyógykezelésére / 28
Höhner, H.: A meloxikám (Metacam®) biztonságossága és hatékonysága mint perioperatív analgetikum 3714 kutya esete alapján / 31

LABORDIAGNOSZTIKA
Szeredi L.: Listeria monocytogenes kimutatása immunhisztokémiai módszerrel kérődző háziállatokból és csincsillából / 35
Fekete P. Zs., Nógrády N., Olasz F., Nagy B.: Mobilis genetikai elemek szerepe egyes Escherichia coli és Salmonella-baktériumok tetraciklinrezisztenciájának és virulenciájának horizontális terjedésében / 39
Kálmán D., Egyed L.: Szarvasmarha-herpesvírusok kimutatása vadon élő kérődzőkből, kecskéből és juhból. Másodközlés és rövid irodalmi áttekintés / 48

ZOONOSIS
Kopřiva, V.: A veszettség elleni oralis immunizálás és hatása a veszettség járványhelyzetének alakulására Szlovákiában / 54

ÁLLATORVOS-TÖRTÉNELEM
Az alma mater egy évszázada – szobrokban elbeszélve (1905–2005) (Kutas F.) / 58

RENDEZVÉNYEK
Európai Embrióátültető Társaság 21. szimpóziuma (Keszthely, 2005. szeptember 9–10.) (Rátky J., Flink F.) / 5
Fitoterápiás Nap (Biatorbágy, 2005. október 22.) (Mátray Á.) / 61

LEVÉL A SZERKESZTŐSÉGHEZ
A hatósági húsvizsgálat kezdete Sopronban (1507) (Havas F.) / 62

IN MEMORIAM
Dr. Kőházi István (1942–2005) (Busák K.) / 63
Dr. Szenttornyay György (1929–2005) (Bodolai Gy.) / 64

Izing S. – Bodó G. – Szabó F. – Tóth A. – Molnár J. Machay K. – Kovács J.:
RADIÁLIS LÖKÉSHULLÁM-KEZELÉS A LÓORTOPÉDIÁBAN

A szerzők egy új, a lóortopédia területén néhány éve használt módszerről számolnak be. Az angol nyelvű irodalomban „shock wave”, németül „Stoßwellen Therapie” néven ismert eljárás magyar megfelelőjeként a szerzők a radiális lökéshullám-kezelés kifejezést javasolják. A radiális lökéshullám-kezelés segítségével új lehetőség nyílik a különféle ínsérülések, periarticularis exostosisok, csontos csánkpókok, kalcifikálódott índefektek, valamint a m. interosseus medius különböző típusú desmitiseinek kezelésére. 4 esetben az interosseus medius, 3 eseteben a felületes ujjhajlító ín, két esetben a mély ujjhajlító ín, valamint egy esetben a pártaízület arthrosisának radiális lökéshullámmal történő gyógykezelése során szerzett kezdeti tapasztalataikat foglalják össze a szerzők.

Lomniczi B.:
A BAROMFIPESTIS TÖRTÉNETE. 2. AZ NDV ÖKOLÓGIÁJA ÉS A BETEGSÉG KIALAKULÁSA

A szerző a baromfipestis-vírus (NDV) és gazdáinak mai viszonyából visszakövetkeztetve próbálja rekonstruálni a vírus régmúltjának történetét (1. ábra). A vírus–gazda-viszonyok közül kiemelt szerepet kapott a rezervoár, mint az NDV fennmaradásának evolúciós egysége. Megkülönböztet primordiális és mesterséges rezervoárokat (1. táblázat). Az NDV történetének leghosszabb, a kezdetektől máig tartó szakasza a primer rezervoárra (vad vízimadarak) esik, ahol az NDV ősi (apatogén) formái tartanak fenn tünetmentes fertőzést. A csirke az NDV másodlagos gazdája, amelynek vírusai az elsődleges gazdákból származnak. A baromfi apatogén törzsekkel való kolonizációjára azonban csak a csirke domesztikációja (Kr.e. 5000) után kerülhetett sor. A vakcinázások bevezetése előtt a baromfipestis (BP) keletkezése két lépésben zajlott le: előbb avirulens vírusok megtelepedtek a csirkében, majd virulenssé váltak. Ez azonban csak jóval később következhetett be, amikor az állományok sűrűsége elért egy olyan kritikus szintet, ahol a gazdájukat elpusztító virulens törzsek is stabil fertőzési láncot voltak képesek kialakítani. A múlt században fennmaradt vírusok filogenetikai analízise alapján, legalább két független kolonizáció és virulenssé válási esemény (I. és II. genotípusban) állapítható meg. Az immunizálás bevezetését követően az avirulens betelepedés lehetősége megszűnt, és a virulens genotípusok keletkezése új stratégiát tükröz: az 1960-as években járványokban megjelent recens genotípusok (V–VIII.) egyetlen és virulens ősből származnak, és immúnis csirkében is képesek fertőzési láncot fenntartani. Figyelemre méltó, hogy harmadlagos rezervoárokat csak újabb genotípusok (V–VII.) voltak képesek kialakítani.

Szeredi L.:
LISTERIA MONOCYTOGENES IMMUNHISZTOKÉMIAI KIMUTATÁSA KÉRŐDZŐ HÁZIÁLLATOKBBÓL ÉS CSINCSILLÁBÓL

A szerző a Listeria (L.) monocytogenes immunhisztokémiai (IH) módszerrel történő kimutatását írja le egy csincsilla, továbbá 10 szarvasmarha, 9 juh és 2 kecske formaldehidoldatban fixált és paraffinba ágyazott szövetmintáiból. A listeriosisra gyanút keltő agyvelő-elváltozásokat mutató 21 kérődző közül az L. monocytogenest 8 szarvasmarha továbbá valamennyi juh és kecske agyvelőmintáiban kimutatta. A baktériumot a kérődzők agyvelejében és a csincsilla májában, ill. lépében kialakult gyulladásos elhalásos gócokban és azok környékén lehetett megfigyelni nagy mennyiségben. IH-módszerrel az L. monocytogenes abban az esetben is kimutatható, ha a formalinban fixált szövetmintán kívül bakteriológiai vizsgálatra alkalmas nyers vizsgálati anyag valamilyen oknál fogva nem áll rendelkezésre.

Fekete P. Zs. – Nógrády N. – Olasz F. – Nagy B.:
MOBILIS GENETIKAI ELEMEK SZEREPE EGYES ESCHERICHIA COLI ÉS SALMONELLA-BAKTÉRIUMOK TETRACIKLINREZISZTENCIÁ-JÁNAK ÉS VIRULENCIÁJÁNAK HORIZONTÁLIS TERJEDÉSÉBEN

A kórokozó baktériumok virulenciagénjeinek terjesztésében több mobilis – horizontálisan átadható – genetikai elem is szerepet játszhat (transzpozonok, integronok patogenitási szigetek). Az általuk előidézett megbetegedések megelőzését, gyógyítását gyakran nehezíti a különféle antibiotikumokkal szembeni rezisztencia megjelenése, melynek genetikai hátterében szintén különböző horizontális génátadási folyamatok állhatnak.
Vizsgálataik során az antibiotikumterhelésnek leginkább kitett két állatfajból (sertésből és baromfiból) gyűjtött hazai Salmonella Hadar és S. Typhimurium, valamint hazai és külföldi (osztrák és USA) kórokozó enterotoxikus és/vagy verotoxikus E. coli (ETEC/VTEC), valamint enteropatogén E. coli (EPEC) és kommenzalista E. coli törzsek az irodalomban leírt tetA, tetB, tetC, tetD, tetG tetraciklinrezisztencia-génjeit, PCR-primerekkel diagnosztizálták és tipizálták. A vizsgált 43 Salmonella-törzs közül 4 kivételével; a 172 E. coli törzs közül 28 kivételével valamennyi tet génjét sikerült meghatároznunk.
Megállapították, hogy térségünkben az E. coli, valamint az S. Hadar törzsek esetében elsősorban a tetA génekkel kell számolni, míg az USA-ból származó, sertés eredetű ETEC-törzsekben a tetB gén dominált. A hazai S. Typhimurium (fele részben DT-104 fágtipusú) törzsek viszont a túlnyomóan tetG génnel jellemezhetők.
Egy, itt röviden összefoglalt vizsgálatsorozatuk (7, 21) eredményeként egy hazai, sertés eredetű ETEC baktérium esetében a tetB gént egy nagy virulenciaplazmidon, (enterotoxingénekkel kapcsolatban) mutatták ki. Az elvégzett szekvenciaanalízis eredménye szerint a tetB gén egy ún. Tn10 transzpozonon foglalt helyet, míg az enterotoxingének ettől távolabb, egy 10 kb-os, ún. toxinspecifikus génszakaszon (TSL-en) voltak lokalizálhatók. Ez utóbbi egy nagyobb (mintegy 40 kb) patogenitási sziget (PAI) részét képezte. A vizsgált ETEC-törzs pTC plazmidja tehát nem csak a hőstabil enterotoxinok (STa és STb) génjeit, hanem a törzs tetraciklinrezisztencia-génjét is hordozza, mely által a virulencia és antibiotikumrezisztencia együttes átviteléért lehet felelős.

Kálmán D. – Egyed L.:
SZARVASMARHA-HERPESVÍRUSOK KIMUTATÁSA VADON ÉLŐ KÉRŐDZŐKBŐL, KECSKÉBŐL ÉS JUHBÓL. MÁSODKÖZLÉS ÉS RÖVID IRODALMI ÁTTEKINTÉS

PCR-módszerrel vizsgálták 5 szarvasmarha-herpesvírus [szarvasmarha fertőző rhinotracheitise (IBR, BoHV-1), herpes mammilitis (BoHV-2), roncsoló orrhurut (AlHV-1), Movár-vírus (BoHV-4), IBR agyhártya-gyulladásos formája (BoHV-5)] elterjedtségét különböző vadon élő és háziállatfajokban annak érdekében, hogy megbecsüljék ezen fajoknak az említett vírusok terjesztésében és fenntartásában játszott szerepét, egyúttal a mentesítési programok sikerére gyakorolt hatását. A vírusokat 3 nested (ebből kettő multiplex) PCR-rendszer alkalmazásával vizsgálták. Négy vadon élő kérődző és két háziállatfaj – összesen 236 egyedéből származó – légcső környéki és haskorci nyirokcsomói szolgáltak mintaként. 3 szarvasmarha-herpesvírust mutattak ki (BoHV-1, 2, 4), 2 vizsgált vírus előfordulását nem tapasztalták (AlHV-1, BoHV-5). A BoHV-1 előfordulási aránya meglehetősen magasnak bizonyult (22–29%) az őz-, a gímszarvas-, valamint a juhmintákban. BoHV-2-t az őz- és gímszarvasminták 3–7%-ában mutattak ki, míg BoHV-4-et az összes minta 12–19%-a hordozott. A vírusokat a PCR-termékek nukleotidsorrendjének meghatározásával is azonosították. Mivel ezek a vadon élő kérődzőfajok, ill. a vizsgált két háziállatfaj széles körben elterjedt Európában, számításba kell venni az IBR-mentesnek tartott telepek újrafertőződésének lehetőségét. Annak ellenére, hogy a tenyésztett állatok közvetlen fertőződésének veszélye kérdéses, az nyilvánvaló, hogy a vizsgált fajok fenntartják ezeket a vírusokat. Munkájuk gyakorlatban alkalmazható része az általuk kifejlesztett specifikus és érzékeny, a BoHV-2 vírus gH génjét kimutató PCR-módszer, mely hasznos eszköz lehet ezen vírus későbbi tanulmányozásában.

Kopřiva, V.:
A VESZETTSÉG ELLENI ORALIS IMMUNIZÁLÁS ÉS HATÁSA A VESZETTSÉG JÁRVÁNYHELYZETÉNEK ALAKULÁSÁRA SZLOVÁKIÁ-BAN

A szerző ismerteti a veszettség járványhelyzetét a Szlovák Köztársaság területén, röviden összefoglalva a rókák veszettség elleni oralis immunizálásának bevezetéséig eltelt időszakot, majd a közelmúltat és a jelenlegi helyzetet. Az első veszettségi eseteket a 19. sz. végén regisztrálták háziállatokban. Az 1919–1937 közötti időszakban 132 ember halt meg veszettségben, és a veszettségi esetek 90%-a a kutyák közül került ki. A 2. világháború után, az ebek veszettség elleni kötelező oltásának bevezetését követően, jelentősen csökkent a veszettségi esetek száma, majd 1967-től a vadon élő állatok, elsősorban a rókák között robbanásszerűen terjedt. A rókák oralis immunizálása 1992-ben kezdődött korlátozott területeken, majd 2000-től az egész ország területére kiterjesztették a Lyssavac, ill. a Lysvulpen vakcinát használva, kezdetben kézi, majd 2000-től döntően légi úton történő kihelyezéssel. 2004-ben összesen 64 veszettségi esetet regisztráltak, ezek közül 4 volt háziállat, 54 róka és 6 egyéb vadon élő állat, szemben az 1994. évivel, amikor 113 háziállat és 420 vadon élő állat veszettségét állapították meg. Az utolsó 15 év adatai a járványhelyzet jelentős javulását tanúsítják.